Gorlovka/Novorosszija – BÉKE és jólét!
júl. 9. 19:31
MIRŐL NEM SZOKÁS UKRAJNÁBAN BESZÉLNI: ÁLLAMI TERRORIZMUS, MINT A KIJEVI REZSIM POLITIKÁJA
Július 4-én, kedden Donyeckben – köszönhetően a helyi lakosok éberségének – sikerült megakadályozni egy terrorcselekményt a város központjában. Mivel, a jelek szerint, a szerkezet mozgatása veszélyes lett volna, ezért a tűzszerészeknek a helyszínen kellett felrobbantaniuk azt.
A robbanás – amit a robbanóanyag elhelyezésének színterétől nagy távolságban is hallani lehetett – újfent emlékeztette a város lakosságát, hogy néhány tucat kilométerrel arrébb tovább folyik a háború. És, sajnos, ennek hadműveletei nem korlátozódnak a frontvonalakra. Az ország városaiban végrehajtott sikeres, vagy sikertelen terrorcselekményekről szóló hírek már régóta nem lepnek meg senkit.
Így például július 7-én Luganszkban két robbanás is történt. Ezek következtében egy ember életét vesztette, másik hét pedig megsebesült.
Jellemző, ahogy az ukrán fél reagált erre az incidensre:
„A fegyverszünet ellenőrzésének koordinálására létrejött központban (1) az ukrán fél még június 25-én nyilatkozatot adott ki arról, hogy a luganszki különleges terület (2) fegyveres erői komoly provokációkat, sőt terrorcselekményeket hajthatnak végre a luganszki frontszakaszon. E provokációknak és terrorcselekményeknek a helyben élő békés civilek lehetnek a célpontjai. Mégpedig abból a célból, hogy e terrorcselekményekkel azután az ukrán fegyveres erőket lehessen lejáratni és megvádolni. Ami megfelelő ürügy lehetne az aratási időszakra meghirdetett fegyverszünet meghiúsítására, illetve ezzel kívánnák magukra felhívni a figyelmet az esedékes magas szintű nemzetközi politikai találkozó (3) alkalmával” – jelentette ki az un. „ATO-stáb” (4) sajtóközpontja.
Valamiben csakugyan igazuk volt azoknak, akik ezt állították: azt, ami történt, egyszerűen nem lehet másnak, mint terrorcselekménynek minősíteni. Csak éppen a helyzet némileg eltér attól, mint ahogy azt az említett sajtóközpontban a forrófejűek beállítani igyekeznek.
Nézzük meg alaposabban is ezt a két példát.
Nos, hát. Mindkét esetben a robbanószerkezeteket a Donyecki és a Luganszki Népköztársaság fővárosának központjában helyezték el.
Azok, akik a robbanószerkezeteket elhelyezték, a két eset egyikében sem törekedtek arra, hogy a lehetséges minimumra szorítsák a civil áldozatok számát.
Egyik esetben sem vették észre az adott pillanatban azokat, akik elhelyezték a robbanószerkezeteket. E szerkezetet Donyeckben merő véletlenségből fedezték fel. Túl azon, hogy a terroristák szakmailag igen felkészültek voltak, az eset arról is tanúskodik: a helyszíneket előzetesen felderítették, illetve – ami különösen fontos – az akciókat gondosan megtervezték.
Mindkét robbantást egyazon héten belüli időpontra tervezték, ami semmiképpen sem lehet véletlen egybeesés.
Amúgy ez a két terrorcselekmény egymástól eltérő jeleket is felmutat: a Luganszkban végrehajtott robbantás, jellegét tekintve, közelebb áll a közel-keleti terroristák által követett gyakorlathoz.
A Luganszkban végrehajtott terrorcselekmény a következő hasonlóságokat mutatja a közel-keleti terroristák által követett gyakorlathoz:
– A robbanószerkezetet emberek által nagy számban látogatott helyen rejtették el
– A robbanószerkezetben emberek elpusztítására alkalmas, készre gyártott elemeket – például szilánkokra tört eszközöket – használtak, hogy minél több ember essen a robbanás áldozatául. Ez arra utal, hogy nem irányított aknát, illetve készre gyártott lőszert, hanem házilag előállított robbanó szerkezetet használtak.
– Egy aknákkal megtöltött autót robbantottak fel. Ami arra lett volna hivatott, hogy áldozatokat szedjen az erőszakszervek képviselői, az egészségügyi személyzet, illetve az első robbantás helyszínére összesereglett emberek közül. Alapos okkal feltételezhetjük, hogy az autóban elhelyezett robbanószerkezetben időzítő volt. Vagyis a szerkezet nem távirányításos volt: a merénylet végrehajtói nem is tervezték, hogy távirányítással, adott esetben, leállítsák a robbantás folyamatát.
Ennek kapcsán érdemes emlékeztetnünk: ez nem az első olyan eset volt, amikor egy autót, amelybe előzőleg aknákat rejtettek el, felrobbantottak. Az idén február 4-én Luganszk Krasznoznamjonnaja utcáján felrobbantottak egy terepjárót. A robbantásban életét vesztette Oleg Anascsenkó, a luganszki Népi Milíciának (hadsereg) a közkapcsolatokért felelős főcsoportfőnöke.
Még korábban, 2015. december 12-én, a Luganszki Népköztársaságban, a saját autójában történt robbanás következtében életét vesztette Pavel Drjomov, a 6. kozák ezred parancsnoka.
A július 7-i robbantásoknak azonban van egy lényeges eltérő vonásuk a korábban végrehajtott merényletekhez képest, ami el kell hogy gondolkodtasson minket. Míg, ugyanis, korábban a robbantásos merényletek célpontjai a két népköztársaság erőszakszerveinek képviselői voltak, a mostani terrorcselekmény nem valami konkrét személy ellen irányult, hanem a célpontot magának Luganszknak a vétlen polgárai jelentették.
És ezen a ponton érdemes felidézni magunkban: mit is jelent a „terror” szó.
A terror, tehát, a békés lakosság elrettentését szolgálja. Ami a vele szemben alkalmazott fizikai erőszakban nyilvánul meg – egészen addig, hogy vétlen embereket elpusztítanak.
A kulcsszó itt: a „békés lakosság”. Ahogy föntebb már erről szó volt: a szóban forgó terrorcselekmény éppenséggel Luganszk békés polgárai ellen irányult.
Ebből az következik, hogy a szóban forgó incidens: a terrorizmus egy esete. Ha egészen pontosan akarunk fogalmazni, akkor ez a szó legigazibb értelmében vett „állami terrorizmus” esete.
És amint az a fogalom meghatározásából következik:
„Az állami terrorizmus az egy olyan fogalom, mely kifejezéssel írják körül a civil személyekkel szemben alkalmazott állami erőszakot. Az állami terrorizmus cselekményein általában a törvénytelen őrizetbe vételeket, gyilkosságokat, emberrablásokat, kínzásokat, állampolgároknak az erőszakszervezetek (rendőrség, egyéb rendvédelmi szervek) munkatársai által, nyomozás és bírósági ítélet nélkül végrehajtott kivégzéseit szokták érteni. Állami terrorizmusnak szokták minősíteni az állam különleges szervezeteinek munkatársai által végrehajtott terrorcselekményeit is.”
Ahogy arról már a „Miről nem szokás Ukrajnában beszélni” c. sorozat korábbi írásaiban is szó volt, ebben az országban meglehetősen elterjedtek a gyilkosságok, az emberrablások, a kínzások, illetve állampolgároknak mindenféle nyomozás, bírósági ítélet nélkül végrehajtott kivégzései. Az ukrán erőszakszervezetek munkatársai is követtek el terrorcselekményeket. Így például az Oleg Anascsenkó meggyilkolásával kapcsolatos nyomozás során megállapíttatott: a gyilkossághoz köze volt Szergej Alekszandrovics Ivancsuk őrnagynak, aki az ukrán hadsereg speciális műveleti egységén belüli 8. műszaki ezred különleges rendeltetésű egységének a parancsnoka.
Mostanra viszont, minden jel szerint, a terrorcselekmények minőségileg új szakaszba léptek. Innentől kezdve a Luganszki és a Donyecki Népköztársaság bármelyik polgárának az élete veszélyben forog – függetlenül az illető nemétől, életkorától és lakóhelyétől.
Ezzel összefüggésben kiváltképp cinikusan hangzik az un. „ATO” sajtóközpontjának nyilatkozata:
„… A július 7-i luganszki robbantások valószínűleg csak a kezdetét jelentik annak a sorozatnak, amelynek keretében a fegyveres erők hasonló terrorcselekményeket követnek majd el a békés lakosság ellen. A következő ilyen merényletekre már a legközelebbi napokban sor kerülhet.”
Ami egyáltalán nem lényegtelen: mindez nagyon is beleillik, általában, a terror fogalmába. Mely terrornak egyszerre két célja is van. Az egyik: a robbantásokért való felelősséget áthárítani a Donyecki és Luganszki Népköztársaság fegyveres erőire. A másik – és ez a legfontosabb – elérni, hogy a két népköztársaság lakosai meg legyenek félemlítve. Ami általában véve is, bármilyen formájú terror legfőbb célkitűzése. Az pedig, hogy megpróbálják a két népköztársaság erőszakszervezeteit megvádolni a robbantásokkal, gyanúsan emlékeztet arra a módszerre, ahogy az ukrán sajtó korábban is arról beszélt, hogy a népköztársaságok városai „önmagukat lövik” (5) – és amely állítás időről időre ma is fel-felbukkan az ukrán sajtóban.
Ugyanakkor érdemes visszaemlékezni, hogy a donyecki fegyveres erők parancsnoksága még július 2-án figyelmeztetett:
„… Ocseretyinó településre több felderítő csoport érkezéséről értesültünk, Ezeknek a feladata, hogy behatoljanak a területünkre, ott terrorcselekményeket kövessenek el – amelyekkel azután a Donyecki Népköztársaság, illetve az Orosz Föderáció fegyveres erőit vádolják majd meg.”
Az a tény, hogy egy hét leforgása alatt két incidens is történt, okot ad annak a feltételezésére, hogy a felderítés adatai, legalábbis, igen közel jártak a valósághoz. Ez ugyanakkor nem cáfolja annak valószínűségét, hogy a két fővárosban jelen van az ukrán titkosszolgálatok ügynökhálózata, amelyeknek közük lehetett e terrorcselekmények előkészítéséhez. (6)
Egyelőre nehéz megmondani: mi adta meg a lökést ahhoz, hogy az ukrán terroristák, cselekményeik során, abban az irányban indultak el, hogy a nyilvános terrorcselekmények révén megfélemlítsék a Donyecki és a Luganszki Népköztársaság lakosságát. Ez azonban nagyon is beleillik abba az általános politikai irányvonalba, amit a kijevi rezsim 2014 óta következetesen folytat.
Jurij Kvinto
MEGJEGYZÉSEK:
(1) Az EBESZ Megfigyelői Misszióján belüli alszervezet. Tagjai: Oroszország, Ukrajna és a két népköztársaság katonai megfigyelői.
(2) Ukrán részről nevezik így a Donbassznak a népi erők ellenőrzése alatt álló területeit. De hasonló kifejezéssel (Ukrajna Donyeck és Luganszk megyéjének különleges területei) illeti a minszki megállapodás-csomag is ezeket a területeket.
(3) A G-20-ak akkor még csak készülő hamburgi csúcstalálkozójára gondoltak.
(4) „ATO” – „Terrorellenes Művelet”. Így nevezik a 2014 áprilisa óta a Donbassz ellen folyó katonai büntető expedíciót. Stábja – a vezérkari főnökség propaganda osztályával együtt – a színtere az egész világot orránál fogva vezető dezinformációs és hazugsággépezetnek.
(5) Az ukrán propaganda lényegében a kezdetektől azt állítja: a két népköztársaság, illetve az, úgymond, Kelet-Ukrajnában lévő orosz csapatok szándékosan saját magukat lövik, hogy ezzel Ukrajnát járassák le. Hasonló aljas váddal illették az általuk 2014. május 2-án, a ogyesszai szakszervezeti székházban általuk lemészárolt áldozatokat is, akik „azért gyújtották fel önmagukat, hogy ezzel megvádolhassák az ukrán hatóságokat”. Aki folyamatosan követte az „ATO” eseményeit, már régen rájöhetett: az ukrán propaganda azzal szokta megvádolni ellenfeleit, amit ő maga követett, követ el éppen, vagy fog elkövetni. Ilyenek azok a provokációk is, amikor – legújabban – az ukrán hadsereg sorozatosan lövi a frontvonal közelében lévő, általa megszállva tartott településeket.
(6) A háborúban mindkét félnek meglehetősen jól működő felderítő, illetve elhárító szolgálata van. A kijevi rezsim hagyományosan jó felderítő hálózattal rendelkezik – munkájukat nagyban segíti, támogatja az amerikai, illetve a NATO-országok titkosszolgálata. Az SZBU (Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat) számos kiváló szakembere, ugyanakkor, nem volt hajlandó a juntát szolgálni – és átállt a népi erők oldalára. A népköztársaságok hírszerzését névtelen lakosok ezrei, tízezrei is segítik, akik megfigyeléseikről – például az ukrán csapatok mozgásáról, harci készülődéseiről – tájékoztatják őket.